HUNPRESSZ

WASS ALBERT

http://www.youtube.com/watch?v=ZaCq0ZcBe2E

Wass Albert: A szivwww.youtube.comWass Al1WASS ALBERTA LÁTHATATLAN LOBOGÓVersek, 1969DALOL A HONVÁGY.......................................................................................................................2DALOL A HONVÁGY....................................................................................................................2MIKOR A BUJDOSÓ AZ ISTENNEL BESZÉL...............................................................................3UTAZÁS......................................................................................................................................4DAL.............................................................................................................................................5KARÁCSONYI VERSEK I.............................................................................................................6KARÁCSONYI VERSEK II............................................................................................................7IDEGEN TAVASZBAN..................................................................................................................8SÓHAJ........................................................................................................................................9HONTALANSÁG ELÉGIÁJA.......................................................................................................10A BUJDOSÓ IMÁJA...................................................................................................................11ZÁRÓVERS...............................................................................................................................13A LÁTHATATLAN LOBOGÓ.........................................................................................................14MAGYAR CIRKUSZ ...................................................................................................................14NAGYPÉNTEKI SIRATÓ............................................................................................................15KI A MAGYAR?.........................................................................................................................16HONTALASÁG HITVALLÁSA.....................................................................................................17EMLÉKEZÉS EGY RÉGI MÁRCIUSRA......................................................................................18A ZÁSZLÓTARTÓ.....................................................................................................................19LEVÉL.......................................................................................................................................20ÜZENET HAZA...........................................................................................................................22A LÁTHATATLAN LOBOGÓ.......................................................................................................232DALOL A HONVÁGYDALOL A HONVÁGYSzeretnék szántani,hat ökröt hajtani,régi eke szarvátkezemben tartani.Harmatos hajnalonrégi útat járni.Régi erdőszélenvirágot csodálni.Szeretnék még egyszertavaszbúzát vetni!Jó fekete földeta kezembe venni.Beszívni illatátfrissen kaszált fűnek,mialatt a rétentücskök hegedűlnek...!Látni, még csak egyszer,a leszálló estét.Villanó szárnyávalaz érkező fecskét.Keleti ég aljánahogy gyúl a csillag,békés tájak fölébékességet ringat...Istenem, add hogy mégegyszer haza menjek!Régi hegyeimenúj bort szüreteljek!Fáj a bujdosás már.Csupa fáj az élet.Elvész idegenbenerdélyi cseléded.Régi hegyeimenlábujjhegyen járnék.Jó volna a napfény!Szép volna az árnyék!Szép volna, jó volna!Hallgass meg, Úristen!Hisz más kivánságome világon nincsen:Szeretnék szántani!Hat ökröt hajtani!Régi ekém szarvátmég egyszer...még egyszerkezemben tartani!3MIKOR A BUJDOSÓ AZ ISTENNEL BESZÉLUram, én nem tudom az igazságotmiképpen osztogatod ezután,hogy mindenkinek bár maréknyi jusson.Annyit tudok csak: esztendeje immár,hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:nem akartunk mi semmi mást, csak élni.Szántani, vetni és remélni.Szántani, vetni és remélnijó munkáért vidám aratást.Nem imádkoztunk sokat, az igaz.De szerettük a világodat, Uram,ahogy megadtad: gondokkal telítve,búval és örömmel fűszerezve,a tövisek között egy-egy virág...szép volt Uram, jó volt a világ.Szerettük a patakodat, mely zengveselyempartok közt vígan szökdösött.A szellőt, ahogy hegyeidről estevirágillattal megrakódva jött.Hajnalodat, amikor bokrétásanfelkacagott az ablakunk alatt.Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,pillangót, felhőt, madarat...!Apánk kezét. Anyánk mosolyát.Kisgyermekünk első kacaját.A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,Feléd, Uram, akár a jegenye!Jövendőt kért! Békét és életet!Mégis a balkezed mozdult elénks reánk bocsátottad a végzetet.Most már igazán nem tudom: a sorsothogyan s miképpen rendezed.De bujdosók könnyében s bánatábannem lelheted Uram a kedvedet.Uram, nekünk ez a föld idegen.Az ég sem derít itt sugarat miránk.Bajor erdőkön bujdosó magyarnakbogáncsos úton nem terem virág.Más itt a szél. Másként suhog az erdő.Más nyelven szólnak a patakok.Bozót tépi a bujdosó magyart,kivert, hazátlan, árva és zavart...Uram, Te ezt így nem akarhatod!Amerre járunk: köd lepi az erdőt.Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.Bármerre indul céltalan nyomunk:még az ösvény is átfordul keletnek.Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!Nem akarunk örökké bujdokolniezen a zord, otthontalan világon!Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,tépett lélekkel és halálra váltan:csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!Vert farkas mellé farkasnak beállunk,vagy koldusnak a templom küszöbére,rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:csak haza jussunk végre!Hogy beszélhessünk magyarul a földhözs megértsük, amit zúgnak a szelek...!Ha Szodoma láttán kővé változom:Uram, én akkor is haza megyek!Nincsen napodnak máshol melege.Sehol sem olyanok a csillagok.Ha százszor átkozott is az, aki magyar:nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!Add újra látnom apámat, anyámat,vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébeeldobva végre a vándorbotots úgy súgjam megadással: Miatyánk...sokat vétettem Ellened s nagyot...de nézd:megtörtént a Te akaratod.Bajorerdő, 19454UTAZÁSMünchen felé vágtat a vonat.Surranó villanyoszlopok.Erdők és házak váltakoznak.Idegenek. Magam vagyok.Rét közepén magányos fűzfa.Megakad rajta a szemem.Valamiképpen ismerős.Valahonnan már ismerem.Szalad a vonat. Ideges.A rét s a fűzfa elmarad.De viszem magammal a képetmélyen a döbbenet alatt...S már tudom is: a Szamosmenténállanak ilyen árva fűzek.Ágaikra estefelevándorló varjak telepűlnek.ilyenkor már sárga a lombjuk.Hulló arany öntözi őket.Megadó mozdulatlansággalnézik a változó időket.Körülöttük ezüst a rét.Az ősz fátylai már ezek.S ott túl a kolozsvári dombok!Igen, reájuk ismerek...!Hóharmatos lankák mezőinzörög a kukoricaszár...Friss szél köszönt: tékozló gyermekcsakhogy itthon vagy ujra már...!A kálvinisták vén harangjaidáig bong az őszi csendbens ott kanyarog az ország útja...arra kellene haza mennem...S már megyek is. A régi völgyektárt öleléssel elém jönnek...fehéren kacag a falués nincs határa az örömnek..!Ujjonganak a kerti fák!Kutyám boldogan felcsahol!A ház előtt vár a családs egy gyermek kacag valahol...!(Igaz lenne, hogy a fákbólmár egy sem áll? A ház halott?..S azt a kis sírt, ott fent, már régenbetaposták az állatok...?)Éles fütty. Váltók zakatolnak.Ronggyá szakad a látomás.München. Romok Vak pályaudvar.Megérkeztünk Végállomás.1947.5DALKolmberg fölött a hegytetőntavaszi szél riad.Szegény hazám, itt bujdosikhazátalan fiad.Kolmberg fölött a hegytetőnvirágot bont a nyár.Virág nekünk odahazanem nyílik soha már?Kolmberg fölött a hegytetőnmár őszi szél süvölt.Ne haljunk itt meg, Kenyeres,idegen itt a föld...Kolmber fölött a hegytetőnmegállt a téli hó.Maholnap elvisz minket isegy fekete hajó.Évszakra évszak, évre év.Így vész el a magyar.Nyomára ráborul a köds belepi az avar.6KARÁCSONYI VERSEK I.Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekbőlelőoson a téli szürkület.Gunnyasztó házak ködrongyokba bújvakoldus szatyorban gondot gyűjtenek.Egy vonat sípol messze valahol.Fulladtan vész el fák között a hang.Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messzekísértethangon fölsír egy harang.Olyan este ez is csak, mint a többi:olyan a színe, nyirkos ködszaga.Pedig valahol szent titokpalástbancsodát takargat ez az éjszaka...!Angyalok húznak a világ fölött.Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!Megszületett az Igazság, a Jóság,akit úgy vártunk: megszületett végre!Keresik régen bölcsek és királyok,papok, költők és koldusok.Világmegváltó konferenciákvárják jöttét és fényes trónusok!Megérkezett. Bámulják bamba szemmelbarmok, cselédek, pásztorok.Talán van olyan is, aki letérdels valami együgyű imát motyog.A jászol fölött fölragyog egy csillag,néhány angyal és gyermek énekel...Szelíden száll az ének és a páraszurtos ólból a fényes égre fel...Aztán a barmokat itatni hajtják.A hajnal megnyergeli rőt lovátés robotos nyomán a szürke életmegy úgy, mind eddig, megy tovább.Mintha nem történt volna semmi sem.Meresztgetik szemeiket a kandik:királyok, bölcsek, költők, hadvezérek...amíg lassan a csillag is kialszik.A zord-sötét zimankós fenyvesekbőlelőoson a téli virradat.Ködrongyokban gunnyasztanak a házaks vacognak vedlő gondjaik alatt...Plarnhof, 1945. Karácsony7KARÁCSONYI VERSEK II.Elindul újra a mese!Fényt porzik gyémánt szekere!Minden csillag egy kereke!Ezeregy angyal száll vele!Jön, emberek, jön, jön az égbőlIsten szekerén a mese!Karácsony készül, emberek!Szépek és tiszták legyetek!Súroljátok föl lelketek,csillogtassátok kedvetek,legyetek újra gyermekekhogy emberek lehessetek!Vigyázzatok! Ez a mesemár nem is egészen mese.Belőle az Isten szemetekint a földre lefele.Vigyázzatok hát emberek,Titeket keres a szeme!Olyan jó néha angyalt lesnis angyalt lesve a csillagok köztIsten szekerét megkeresni.Ünneplőben elébe menni,mesék tavában megferednis mesék tavában mélyen, mélyenezt a világot elfeledni.Mert rút a világ, fekete.Vak gyűlölettől fekete.Vak, mint az emberek szeme:az égig sem látnak vele.Pedig az égből lefeleporzik már Isten szekere!Minden csillag egy kereke,ezeregy angyal száll vele,az Isten maga száll veleés csillagtükröt nyujt felénk,mesetükröt, a keze.Szent tükrébe végre egyszerPillantsatok tiszta szemmel,tiszta szemmel, Istenszemmelmilyen szép is minden ember!Minden ember szépségtengers mint a tenger csillagszemmeltelve vagytok szeretettel...!Tagadjátok...? Restellitek...?Elfordulnak fejeitek...?Megvakultak szemeitek...?Szépségteket, jóságtokatnem érzitek, nem hiszitek...?Csillaggyertyák fénye mellettIsten elé nem viszitek...?Akkor bizony rútak vagytok,szégenyek és vakok vagytok,ha szépek lenni nem akartok.De még így is, szegényen is,rútan, vakon, mégis, mégisIsten gyermekei vagytok!Rátok süti fényes szemét,elindítja fényszekerét,jó emberek játékszerét.Milyen kár, hogy áldó kezétnem érzitek, nem néziteks nem hiszitek már a mesét.A rút világnak gondja van,minden embernek gondja van,a sok angyalnak mind gondja vans az Istennek is gondja van,mert mindenekre gondja van.S így múlik el a szép s a jóaz ember mellől, nyomtalan.19468IDEGEN TAVASZBANUgye pajtás, ma Te is érzed:ez itt nem a mi tavaszunk.Idegen éghajlat alattpusztuló gyümölcsfák vagyunk.Virágtalanok itt az erdők.Nem jó itt nekünk, Kenyeres.Szelek s madarak rendre jőnek,de egy se bennünket keres.Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,ha lefagy rólunk a virág,idegen éghajlat alattpenész gyötör és moha rág?Gyökerünket keleten őrzivalami babonás varázss ebben az idegen tavaszbanlassan megöl a hervadás.9SÓHAJÉn Istenem, az idő hogy szalad!Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,múlt és emlék: minden elmarad.Nyomunkat rendre belepirőt lombjával az őszi szél.S hogy kik voltunk:maholnap az sem tudja,aki rólunk beszél.Zölden remeg a nyírfa lombja,a bajor erdőn szellő támad.Lópor-szagú ködök lepika jövendőt és a hazámat.Fehér itt is a nyírfa kérge,pillangó jár a gyöngyvirághoz.S mégis: minden virágharanggal,illattal, színnel, fénnyel, hanggala régi erdő húz magához.Bajor erdőkön vándorok haladnak.A bánathoz már egynek sincs szava.De sóhajaik ég felé röpülnek,kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlneks jó szél szárnyán elszállnak haza.Bajorerdő, 1946.10HONTALANSÁG ELÉGIÁJA1.Tégy még a tűzre kis szívem,hadd legyen jó meleg,játékos lángok fénye mellettén majd mesélgetek.Hol volt, hol nem volt: régi erdő...boronaház, kék ég, patak...fenyőillat, napfény, virágs békés, mély csönd a fák alatt.Nyugalmát nem zavarta ágyú,sem a szirénák vad szava,az égből bombazápor helyettharmat szitált csak éjszaka...Álmunkban ma is visszajárunk,nyugtalan, bús kísértetek.Holdtalan sötét éjszakákonbekószáljuk a hegyeket.Nyögésünket meghallja olykorfavágó, pásztor, orvvadász,szökött rab, vándor útonállóki valahol rejtve ott tanyáz.Nem tudja mért: megborzong némán,a sötét égre föltekints úgy mondja halkan, babonásan:nyög a föld. Eső lesz megint.2.Tégy még a tűzre. Hadd lobogjona láng és az emlékezés.Feledjük el, hogy életünketkorom lepi már és penész.Hisz roppant gazdagok vagyunk:emlék-vagyonunk végtelen!Ha kibontjuk szárnyát a mesénektúlszárnyalunk az életen.Szűk kis menekült-szobánkkitágul lassan, nőni kezd...nézd, már látszik is az erdő,bólogatnak a fenyvesek!Hallod-e már a patakot?Így csak a Szalárd vize zúg!Kék ablakával néz a házés mosolyog a gyalogút...Kandallótűz, kakukos óra,csergepokróc és gyantaszag,messze fent bőgnek a bikáks a csönd s az este alszanak...Fogd a kezem. Elindulunk.Lábunk alatt a régi út...(Eltűnik úgyis a sötétbenmire a fák közé bejut.)3.Tégy még a tűzre. Jó a láng:régi, szép tüzeket idéz.Távoli hegyekről kinyúliklelkem felé egy messzi kéz.Szalárdi ház, erkélyes tornác,kakukos óra, kandalló...a patak ma is zúg, tudom,hallgatja a vízirigó,a fenyvesek suhognak, érzem,és kérdezgetik: hol vagyok?Párát lehelnek alkonyatkora vadat rejtő katlanok,valahol őrzi még titokbanlábam nyomát egy vadcsapáss valahol a bükkös közöttcéltalan bicska-faragás...Jaj, meddig őrzi? Szálló évekpora vajjon elfödi egyszer?s hűs illatú erdő-homálybanelvész a nyom is, mint az ember?Ebben a kénköves világbanemlék belőlünk nem marad?(Így tűnik el a holdsugár isaz éj fekete fák alatt.)4.Széljárta erdő, régi dal,szalárdi ház, fenyves, patak,nincs hely, hova temesselek,nincs könnyem, hogy sirassalak.Vásott suhanc volt, jaj, az ember,gonosz varázsszerekkel játszotts boszorkányos szelek kavarnakazóta embert és világot.Gyermekkorom: úgy érzem néhatán nem is voltál. Csak a vágyamolvasott rólad valaholegy kopott, régi bibliában.Vándor vagyok, hazátalan,kit tép a fájás, űz a baj,idegen országutakonátokkal ver a zivatar.Utánam emléket a múltelfutó felhővel izen...(Olyankor felnézek az égreés úgy fáj, úgy fáj a szívem.)11A BUJDOSÓ IMÁJAUram, ki fönt az égbenlakozol fényességben,gyujtsd föl szent tüzedetaz emberek szívében.Az emberek agyáraáraszd el bölcsességed.Értsék meg valahárami végből van az élet.Arasznyi kis idő csak,mely ajtódig vezet.De előre csak a jó visz,a gonosz vissza vet.Legyen megint az emberképedre alkotott!Utálja meg már egyszermit maga alkotott.Romlandó kincsekértne törje magát senki.Igyekezzék helyettökjobb kincseket szerezni.Jó tettek nyugalmát.Derűt és békességet.Mit el nem fúj az orkáns rontó tűz meg nem éget.Gőgből és gyűlöletbőlmindent, mit föltalált:vedd ki Uram kezébőla keserű pohárt.Rémségek éjszakájátváltsad föl virradatra.Az emberi világotszebbre és igazabbra.Hogy törvények közt az elsőa szeretet legyen.Üljön jóindulata kormányszékeken.Az igazság előtthajoljon meg a fegyvers élhessen szabadone földön minden ember.És legyen egy akol.És egy legyen a pásztor.Növelj pásztorbototvirágzó rózsafából.S ha mindeneket szépenelrendeztél eképpen:a népek közt, Uram,nekem is van egy népem.Ha érdemét kegyedneka szenvedéssel méred,úgy egynek sincsen annyiszent jussa, mint e népnek.Mások bűnéért isőt verte ostorod.Sok súlyos nagy keresztetszó nélkül hordozott.Legjobb fiait vittemindég a Golgotáras jótettének soha,csak bűnének volt ára.Uram, adj békességeta Kárpátok között!Sehol még földet annyikönny s vér nem öntözött.Sehol még annyi színesnagy álom nem fakadts árvábbak prófétáidsehol nem voltanak.Sehol annyi virágés sehol annyi bánat.Szeresd jobban, Uram,az én szegény hazámat!Bár megtagadta tőlema békét s kenyeret:engem sújtasz, Uram,amikor őt vered.Mert népem. Fajtám. Vérem!Fájdalma bennem ég!Szánd meg Uram IstenAttila nemzetét.Adj békés aratástsok vérvetés nyomán.Nyugodjék meg kezedgondverte otthonán.S ha áldásod e földönelért kicsinyt, nagyot:jussak eszedbe én is,ki bujdosó vagyok.A Kárpátok alatt,ahol apáim éltek,rendelj ki nékem isegy csöndes menedéket.Csak akkora legyen, hogyelférjek én s a béke.Nézzen az ablakom patakra,fára, rétre.12Kenyér mellé napontajusson egy szál virágs láthassam, amint Tégeddicsér egy új világ...Uram, ki fönt az égbenlakozol fényességben,hallgasd meg kegyesen,hallgasd meg könyörgéseBajorerdő, 1947.13ZÁRÓVERSHajótörött vagyok a tengeren.Palackomat a tengerbe vetem.Belesóhajtottam a sorsomat,félelmemet és sok bús gondomat.S most száz pecséttel elzárt bánatoma hullámok kedvének átadom.Merül, örökre tán, a mélybe les aranyhalacskák játszanak vele.De lehet, hogy még perce jó neki,s egy bús hullám majd egyszer fölveti.S kidobja egy kéz - tán az Istené -egy gondtalan kor lábai elé.Borzadtan olvassák, kik rátalálnakés úgy suttogják döbbenve, egymásnak:"Valahol szörnyű vihar lehetett...S a viharban egy nemzet elveszett...!14A LÁTHATATLAN LOBOGÓMAGYAR CIRKUSZCirkuszról álmodtam az éjszaka.Emberek, az álom szörnyű volt!Még le sem ment a nap egészens már följött véresen a hold!Indulót kürtölt frakkosan a Halál!Körben a világ valamennyi népemegtöltötte a páholysorokats minden szem az arénát nézte.Ott gyilkolták egymást a magyarok,Torz jelmezekben, részegen!Szemükben láz, kezükben késs csorgott a vér a késeken...!Mindenki küzdött ott mindenki ellenés ezer bohóc röhögött!A világ jelszavakat ordítottés fogadásokat kötött:Én arra a vörösre fogadok!- Enyém a zöldinges legény!- Szorítsd, te Árpád-cimeres!- A gatyás paraszt az enyém!S a magyarok csak ölték egymást.Tombolt a halál-zenekar.S Európa cirkusz-porondjánfogyott, fogyott a magyar.Aztán a végin egy maradt csak.Ezer sebéből folyt a vére.Bámult fáradtan, eszelősena véráztatta csatatérre.A nézők elszámolták a fogadásokat.Aki vesztes volt, fizetett.Nehányan már ásítottak is.Aztán mindenki hazament.Pár kapzsi suhanc még összeszedteaz elesettek rongyait.Aztán már csak a hold bámultaborzadt szemével, vörösenaz új magyar Kaint.Bajorerdő, 194715NAGYPÉNTEKI SIRATÓElmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,messzi út porából köpönyeget veszünk....Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.Igy dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.Véreim! Véreim! Országútak népe!Sokszázéves Nagypéntekneksoha sem lesz vége?Egyik napon Tamás vagyunk,másik napon Judás vagyunk,kakasszónál Péter vagyunk.Átokverte, szerencsétlennagypéntekes nemzet vagyunk.Golgotáról Golgotárahurcoljuk a keresztfákat.mindég kettőt, soh'se hármat.Egyet felállítunk jobbról,egyet felállítunk balról,s amiként a világ halad:egyszer jobbról, egyszer balrólfölhúzzuk rá a latrokat.Kurucokat, labancokat,közülünk a legjobbakat,mindég csak a legjobbakat.Majd, ahogy az idő telik,mint ki dolgát jól végezte:Nagypéntektől Nagypéntekigtérdelünk a kereszt alatthúsvéti csodára lesve.Egyszer a jobbszélső alatt,másszor a balszélső alatt,éppen csak hogy a középső,az igazi, üres marad.Nincsen is keresztfánk közbül,nem térdel ott senki, senki.A mi magyar Nagypéntekünkévszázadok sora ótaévszázadok sora ótaezért nem tud húsvét lenni.Igy lettünk országút népe,idegen föld csavargója,pásztortalan jószág-féle.Tamással hitetlenkedő,kakasszóra péterkedő,judáscsókkal kereskedő.Soha-soha békességgelKrisztus-Úrban szövetkező.Te kerülsz föl? Bujdosom én.Én vagyok fönt? Bujdosol Te.Egynek közülünk az útjamindég kivisz idegenbe.Bizony, jól mondja a nóta,hogy elmegyünk, el-elmegyünk,messzi nagy útakra megyünk.Messzi nagy útak porából bizony,köpönyeget veszünk.S ebben a nagy köpönyegben,sok-sok súlyos köpönyegbenbizony pajtás, mondom Néked:rendre, rendre mind elveszünk.Bajorerdő, 194716KI A MAGYAR?Ki a magyar hát, cimbora?Te, vagy én? Vagy a harmadik?Nosza döntsünk el szaporán,míg el nem süllyed a ladik!Ragadjunk hát lapátot, csákányt,evezőt! Ebura fakó!Így csináljuk már ezer éve,ez hát nekünk való!Aztán, ha majd holt tetemünketkiveti a víz a partra:magyar leszel Te is, én is,a harmadik is, mind, mind, kit halva,bevert fejjel, némán, gyászbanfektethetünk a ravatalra.194717HONTALASÁG HITVALLÁSAHontalan vagyokmert vallom, hogy a gondolat szabad,mert hazám ott van a Kárpátok alattés népem a magyar.Hontalan vagyokmert hirdetem, hogy testvér minden embers hogy egymásra kell, leljen minden embermindenki, aki jót akar.Hontalan vagyokmert hiszek jóban, igazban, szépben.Minden vallásban és minden népbenés Istenben, kié a diadal.Hontalan vagyokde vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az életés maradok ez úton, míg csak élektöretlen hittel ember és magyar.194718EMLÉKEZÉS EGY RÉGI MÁRCIUSRAAz erdőszélen hóvirág fehérlett.Sarjadó gyepen az iskolaglédában állt, mint még sohaValaki a Talpra Magyart szavalta.Aztán a tanító beszélt a szabadságról.Hallgatta sok parasztgyerek,oldalt a jegyző meg a paps tisztes, komoly, ősz emberek.A harangozó tartotta a zászlót,vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.S a tanító lelkesen magyarázta,hogy mi is történtezelőtt sok, nagyon sok évvel.Hősökről beszélt és csatákróls arról, hogy miként folyt a vér,amikor annyi ember meghalt valamiért.A többiek hallgatták némán.Hitték is, nem is, a mesét.Öreg volt már a múlt. Setéts bizonytalan ködök takarták.S egyszerre csak egy kisgyerekhangosan megszólalt hátul:"Édesanyám! Mi a szabadság?"A tanítóban elakadt a szó.Odanéztek mindannyian.Az asszony pedig felsóhajtottés azt felelte:"Amikor hazajönnek a katonák, fiam."Ó, hóvirágos régi Március...!Azóta mennyi vér ömlött megint,s részeg torokkal hányszor orditottákközénk a véres jelszót, hogy "szabadság!"Voltunk azóta hősök, mi magunk is.Hősök, pribékek, árulók, gazok,honmentők és hazátlanok,voltunk minden, amit csak akartaka habzó szájú álapostolok.Négyszer szabadítottak föl azótapropagandás vad próféciávalés mind a négyszer más zászló alatt!És mind a négyszer esküdtek reá,hogy most lettem szabad!Hát ez a szabadság, emberek?Szónokló, híres emberek!Élők s holtak mind ezt akarták.. . ?S mi lesz, ha majd egy szép naponmegkérdezi egy kisgyerek:"Édesapám, mi a szabadság...?Ó, hóvirágos régi Március...Talán sóhajtunk egyet mi is akkorés csak annyit mondunk csöndesen:fiam, szabadság az, ha majdhazatérhetünk mindannyian.Bajorerdő, 1947.19A ZÁSZLÓTARTÓLetűnt császárok díszszemléinekgazdátlanná tágult kőterénlomhán hever a köd. Rom-oszlopcsarnokokdúlt ívei alatt a törmeléksárrá dagad. Egy árva utcalámpagyér fényt szitál s a ködbefulladt csöndbencsak egy-egy ember fáradt lépte kong.A nagy parádék korszaka letelt.Vihar cibálta szét a lobogókat,a diadalíveket bombák döntötték porbas a kürtöket belepte a penész.Odúikból görnyedten előmásztaka patkányemberek és szétcsoszogtáka zászlópompás díszszemlék nyomát.Hanem ott bent, a dúlt lépcsők alattvalaki áll a ködben, egyedül.Feszesen és szálfamereven.Ruhája rongyos, arca beesett,de áll és merev jobbja markolja makacsula ködöt, mintha zászlót tartana.Ő az: a zászlótartó névtelen legény.Hűséggel áll és becsületesen,mint akit ott felejtettek a nagy időknéma jelként a véghetetlen éjben.Körülötte vakon átcsoszognakgondútjukon a patkányembereks szétrágnak eszmét és tradiciót.De Ő csak áll.Ha le is foszlik róla a rongy ruha.Ha zápor veri, fagy sorvasztja testét.Ha leköpik és szembe nevetik.Ő áll.Konok daccal a dúlt lépcsők alatt,s magosra tartja föl a láthatatlan zászlót.S míg mozdulatlan alakja előttkongó léptekkel jön-megy az idős a mindennapok robotemberkéimeg sem látják tán, hogy ottan áll:mögötte már a ködben, valahol,kürtök harsannak és vezényszó csattans döngve menetelnek új hadoszlopokújabb császárok zászlai előtttisztelgő diszmenetbena multból át a jövendő felé!München, 1947. december20LEVÉL1.Tollamat az éjszakába mártom,úgy írom ezt a levelet, apám.Egy új Rodostó álmait virrasztomidegen télben, idegen tanyán.És hallgatom a tenger mormolását,mint bús elődöm, Mikes Kelemen.De százszorta setétebbek az éjjekezen az embertelen tengeren.Szemem romok-szakgatta horizontonváltozó csillagok után kutat.De nem változnak még az égi képeks minden csillag Zágon felé mutat.És minden csillag egy-egy emlék bennem.S ha még sokáig így nő ez a tenger:egy új Noéként bárkát ácsolok,hogy megmaradjon a csillag és az ember.2.Az éjszaka takarója alattmegkeresem a kezedet, apám.És felködlik bennem a régi otthon,mint holt hegyek közt gazdátlan karám.Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?A nevetés, a jókedv és a tréfa?Elvesző nyomukat megkeresnikísértetórán hazajárok néha.De nem lelem sehol. Az éj üres.Az idő áll és holtakat virraszt.Megborzongat a csönd, ha visszanézek,lidérc gyötör és kísértet riaszt.Apám, én láttam ezt a háborútés megvakúlt azóta a szemem.A torzultarcú emberfenevadbanIsten képmását többé nem lelem.A régi gyermekmesék mind hazudtak.Embert habzsolt a gyilkos tudomány!Nem hősök és vitézek háborúztak:csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,csak síró nők és feldúlt otthonok,csak olcsó préda és embertelenség,tolvaj próféták, férgek és romok....!Ma számonkérném régi könyveimtőlHectort, Periclest, vagy János vitézt...de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunkmaga alá temette a mesét.3.Kőrisfáinkon laknak-e még csókák...?S a rózsák nyílnak-e, ha jön a nyár...?S mit szól a pinty, ha ablakomra szállvakendermagot a télen nem talál...?Az íróasztal ott van még a helyén...?Áll-e még a régi kandalló...?S régi tüzekre emlékszik-e még,ha zúg a szél a fák közt s hull a hó...?Verandánkra jár-e még a fecske...?És mit csinál az öreg karosszékem...?Dalolnak-e a fülemilék este,ha jön a május, éppen úgy, mint régen...?Nyomot keresni frissen hullott hóbanidegen járja ösvényeimet...?(S nem rezzen össze, ha a sűrű köztmegreccsen egy ág a háta megett...?)4.Válasz nem jő. Az éj setét és néma.Éjfélt kondít egy távoli torony.Kísértetek denevérszárnyainmost felkeresem régi otthonom.Halott zárjában kattan a kilincs.Egy régi ajtó vágyva megremeg.Tágult szemmel figyelnek a szobák,ahogy a házon lassan átmegyek.Álmából felriad az új lakó...Reccsen az ágy. A padló csikorog.A kémény nyög és felsóhajtanakérintésemtől a hű bútorok...Az ebédlőben fölhúzom az órát.Karosszékedet eligazítom.És láthatatlan kísértet-betűkkelnevemet a falakra fölírom"Itt jártam. Élek. Él az Isten is még.És övé a legutolsó szó joga.A tövissé vadult ember fölöttŐ az eke és a borona"5.Majd magamat, mint vérbe mártott kardota dúlt határon körülhordozom.Jaj annak, aki otthonunkat lakjaprédára éhes bitorló-jogon!Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!Lába elé göröngyöt vet az út!Rabszolgaság ellen az ősi földbogáncsokkal lázadni megtanúlt!Megkeseredik szájában a kenyér.A bor ecetté lesz az asztalán.21Az ágy nem ád nyugalmat s rémek űzikvacogó foggal át az éjszakán!Nem ismeri el urának a házs tolvajt kiált mögötte a küszöb!S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,a dédnagyanyám-szőtte függönyök!Halottak napján sírjukból kikelneka tisztes holtak, kicsik és nagyok.És számonkérik tőle jussukatés számonkérik azt, hogy hol vagyok...?Mert mienk csak ott a békesség, apám.Másé csupán a dúlás és a préda.Verejték nélkül termett gabonánakszára törékeny és kalásza léha.Kivághatják a fákat mind egy szálig.Porrá tehetik házunk, mindenünk.Mégsem győzhetnek le soha, apám:mert gyümölcsfát ott, csak mi ültethetünk!6.Én nem tudom, meddig marad ez így:évekig-e? Vagy évtizedekig?atomjaira robban-e a föld is,míg a pokolból ember születik?De tudok egyet: gyűlölet tövisenem virágzott még békét soha.Haramiának a lopott födélzsákmánya lehet csak, nem otthona.S valahol messze innen van egy Isten.Világoknak Ura és seregeknek!Ki várja búsan és türelmesencsordulását véres serlegeknek.Míg eljön majd az Ítéletnek napjas beteljesednek rendre az Idők.És lesz igazság, hűség, becsületés tisztesség az Úr színe előtt.És megméretik majd súlya szerintkülön-külön az embernek fia.És pelyvaként hull szét a semmibe,kit arra ítél majdan a szita.Ne félj apám. Ha űzött életünkma utak árkában is kanyarog:az igazságot aranykönyvbe írvamegőrzik odafönt az angyalok.És lészen egyszer fényes jel az égen!És ítélet tétetik, igazán!Megrendülnek az egek eresztéki...!és akkor majd... haza megyünk, apám.7.Az éjszakába mártottam a tollam,úgy írtam meg ezt a levelet.Magába zár az árvaság magánya,mint valamikor Mikes Kelement.Egy új Rodostó partján hallgatomaz embertelenségek tengerét.Virrasztgatok az éjjek éjszakájána bujdosó, száműzött emberért.Szemem romok-szakgatta horizontonegy biztató kis jel után kutat.De lassan változnak a csillagok.S minden csillag Zágon felé mutat...Bajorerdő, 194722ÜZENET HAZAÜzenem az otthoni hegyeknek:a csillagok járása változó.És törvényei vannak a szeleknek,esőnek, hónak, fellegeknekés nincsen ború, örökkévaló.A víz szalad, a kő marad,a kő marad.Üzenem a földnek: csak teremjen,ha sáska rágja is le a vetést.Ha vakond túrja is a gyökeret.A világ fölött őrködik a Rends nem vész magja a nemes gabonának,de híre sem lesz egykor a csalánnak;az idő lemarja a gyomokat.A víz szalad, a kő marad,a kő marad.Üzenem az erdőnek: ne féljen,ha csattog is a baltások hada.Mert erősebb a baltánál a fas a vérző csonkból virradó tavaszraúj erdő sarjad győzedelmesen.S még mindig lesznek fák, mikor a rozsdaa gyilkos vasat rég felfalta márs a sújtó kéz is szent jóvátétellelhasznos anyaggá vált a föld alatt...A víz szalad, a kő marad,A kő marad.Üzenem a háznak, mely fölnevelt:ha egyenlővé teszi is a földdel,nemzedékek őrváltásainjönnek majd újra boldog építőkés kiássák a fundamentumots az erkölcs ősi, hófehér kövéreemelnek falat, tetőt, templomot.Jön ezer új Kőmíves Kelemen,ki nem hamuval és nem embervérrelköti meg a békesség falát,de szenteltvízzel és búzakenyérrelés épít régi kőből új házat.Üzenem a háznak, mely fölnevelt:a fundamentum Istentől valóés Istentől való az akarat,mely újra építi a falakat.A víz szalad, de a kő marad,a kő marad.És üzenem a volt barátaimnak,kik megtagadják ma a nevemet:ha fordul egyet újra a kerék,én akkor is a barátjok leszekés nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.Kezet nyújtunk egymásnak és megyünkés leszünk Egy Cél és Egy Akarat:a víz szalad, de a kő marad,a kő marad.Én üzenem mindenkinek,testvérnek, rokonnak, idegennek,gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,annak, akit a fájás űz annak,kinek kezéhez vércseppek tapadnak:vigyázzatok és imádkozzatok!Valahol fönt a magos ég alattmozdulnak már lassan a csillagoks a víz szalad és csak a kő marad,a kő marad.Maradnak az igazak és a jók.A tiszták és a békességek.Erdők, hegyek, tanok és emberek.Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!Likasszák már az égben fönt a rostáts a csillagok tengelyét olajozzákszorgalmas angyalok.És lészen csillagfordulás megintés miként hirdeti a Biblia:megméretik az embernek fias ki mint vetett, azonképpen arat.Mert elfut a víz és csak a kő marad,de a kő marad.Bajorerdő, 1948.23A LÁTHATATLAN LOBOGÓKonok hűséggel hordozomaz úttalan bozótokon.Seb a vállam és seb a markom,de fogom, viszem és megtartom.S fogcsikorgatva hirdetem:nem ért véget a küzdelem!Mert valami még megmaradt.Görcs zsibbasztja a markomat,de markomban még itt a Szó:a láthatatlan lobogó!Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.Magosra tartom s lengetem!És védem, foggal és körömmel!Vad dühvel és őrült örömmel!És mentem, mindeneken által,íntépő, végső akarással!Dúlt otthonom rég összedőlt.Kifordult alólam a föld.Társaimat ár elsodorta.Mögöttem ég a poklok pokla.Előttem vad sziklák merednek.De nekivágok a meredeknek!Mert élek még! Ha törten is,ha vérben is, ha görcsben is.még ha utolsó is vagyokkit az özönvíz meghagyott,de harcom végigharcoloms a lobogót megmarkolom!Megmarkolom és nem hagyom,ha le is szakad a két karom,ha két lábam térdig kopik:de feljutok a csúcsokig!S utolsó jussomat, a Szót,ezt a szent, tépett lobogótkitűzöm fent az ormokons a csillagoknak meglobogtatom!..................................................................................................

WASS ALBERT

PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA 

Tanulságos mese fiatal magyaroknak

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s asszerint cselekedjetek!

W.A.

.........................................................................................

bert: A sziv 

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat